Nő vagyok. Majdnem 37. Anya vagyok, egy 15 hónapos kisfiúé, aki felfedezi a világot, huncut, akaratos, makacs és imádja a cicákat. Van is neki két nagy és egy pici plüss, amikhez szeret odabújni, sikongatni nekik, majd egy perc elteltével a sarokba vágni. Pocika, az igazi négylábú macskánk a legjobb barátja, erről mesélek a mai bejegyzésben.

Napi rutinunkat megkezdve, én még pizsamában, gyerekkel és cumisüveggel a kezemben bámulok kifelé a terasz ajtón. Próbálom felmérni, hogy mennyire van hideg odakint, közben a fejemben lejátszom kisfiam ruhatárát. Gyors reggeli anyának kávéval lefolytva, öltözködés, mosakodás és fogmosás babatársaságban, pár kanálnyi tejpép Olcsinak, hogy ne akkor ürüljön ki a pocak, amikor beülünk a babakocsiba. Indulásra készen, mehetünk a boltba. Út közben mindig meg kell állni a szélkeréknél, hogy elhangozhasson egy "huuuuu" és pici ujjacskájával mutogathasson felfelé. A vendéglő előtt számtalan cica sütkérezik a napon, kisfiam hangosan sikonyál nekik, így fejezi ki örömét, mire azok elszaladnak. A boltban rendszerint egy mosollyal lefegyverzi az eladókat, akik pogival kedveskednek amit mindig szétszed és eldobál a madaraknak. Gyorsan hazaérünk, kiveszem a kényelmi fészkéből Olivért, hogy mozogjunk kicsit a levegőn. Elindul felfelé az utcában, nem is értem, hiszen mindig a másik irányba szalad. Aztán megüti a fülemet a keserves nyávogás. Kisfiam is hallja, amitől egyre jobban izgatott lesz és keresi a kis jószágot. Mert tudja, képes összekapcsolni hangot állattal, nem csak a macskáét. Megtaláljuk az árvát, egy kocsi kerekén összegömbölyödve sír. Olivér megpróbál hozzáérni, de annyira sikongat örömében, hogy a cica elszalad. Csitítom mindkettőjüket, de nem jutok eredményre. Látszólag.

Telik az idő, Olcsi a szemét dörzsöli, álmosodik, ideje haza indulni, de ő nyilvánvalóan a macska nélkül nem hajlandó. Ölbe veszem, hogy haladjunk, közben hallom apa motorjának a zúgását. Leállítja a járgányt és izgatottan kalimpál felénk. Mi az?-kérdeztem magamban - mikor hátra sandítva láttam, hogy fut utánunk a félénk kiscica. 

Napokig nem jött közel hozzánk, de mi langyos tejet hagytunk számára a kerítésen belül naponta többször is. Azóta el sem mozdul innen, a kutyák se nagyon izgatják. Van egy kis kartondoboza a teraszon szalmával bélelve, azthiszem már az első nap óta ott alszik. Mára a kisfiam legjobb barátja lett, aki ugyanúgy sikongat neki,de már nem ijed meg. Minden nap együtt autóznak, labdáznak, kergetőznek, vagy csak egymást bosszantják. Elneveztük Pocaknak, mert szegény olyan sovány volt, hogy miután belafatyolta a tejet, úgy nézett ki mint egy lufi.

Nem akartunk macskát. Azon a véleményen voltunk, ha majd Olivér nagyobb lesz és el tudja látni az állatokat, felelősséget tud vállalni egy élőlényért, csak akkor lehet újabb családtag a meglévő két kutya mellé. De az élet mást hozott és felülírta az elképzeléseinket. Bár nem így akartuk, mégsem bánjuk, hogy hozzánk szegődött ez a cica, pontosabban Olivérhez, mert hiába múlt csak egy éves, tökéletesen illenek egymáshoz. Egy anyának nincs szebb dallam a gyermeke nevetésénél és hangjánál.